Láttam egyszer egy filmet, amiben a főhősnőtől egyszer csak megkérdezték: „Kisasszony, maga hisz a csodákban? S erre ő, azt válaszolta: „Ma nem”. Valahogy én is így voltam a csodákkal – ha megkérdezték volna, hogy hiszek-e bennük, talán én is azt válaszolom: ma nem.
Aztán kiírtuk ezt a pályázatot, és szinte az utolsó pillanatig valósággal özönlöttek a rajzok, amelyek mind-mind, egy-egy gyermekek által megélt, vagy megélni vágyott csodáról mesélnek. És akkor eszembe jutott, hogy én sem voltam mindig ilyen szomorú és hitetlen a csodákkal kapcsolatban. Újra emlékeztem arra, hogy hinni a csodákban, olyan, mintha mindig sütne a nap. Gyerekkoromban, ha azt a szót hallottam, hogy „csoda”, mindig valami csillogó, vidám és fényes dolgot képzeltem el,
|
vagy láttam magam előtt, ami feltétlen örömet okoz – és meglepődve láttam most, hogy a lányok többsége általában így van ezzel: a falakon látható „lányos rajzok” vidám, csillogó, néha glitteres fényben pompáznak és sziporkáznak. Ebben hasonlítunk. De aztán azt is láttam, hogy azért nem csak csillogó csodák vannak ám. Mert a gyerek szerint a legtöbb csoda, az általunk nem éppen kedves módon nevezett „szürke hétköznapokon” történik: a vacsoraasztalnál például, ahol együtt ül a család; a játszótéren, ahol együtt játszanak testvérek, barátok; ünnepekkor; vagy egy szerettünk betegágyánál. Kérem, nézzék meg a kiállítást, és Önök is látni fogják, mennyi csoda vesz bennünket körül, ha észrevesszük.
(Rosta Helga) |
